A kötetbe válogatott esszék és tanulmányok időrendi választóvonala a 80-as évek vége, amikortól az irodalomtörténészi szerep értelmezését s az addigi megnyilatkozási formákat is fölül kellett vizsgálnom a közegváltoztatás nyomán. Adott tehát az előtte és az utána viszonya, de az érdeklődés iránya változatlan. A magyar irodalomtudomány egységes értékrendjéhez igazodva – ám az erdélyi irodalmi nyilvánossághoz kötődve – tettem könyvterjedelmű kísérleteket a múlt század eleji irodalom jelenségeinek értelmezésére (A magyar romantika kezdetei, Kölcsey Ferenc életműve), nem gondolva a 70-es évek közepén, hogy a folyamatos újragondolás és -írás terepére léptem ezzel. Emellett az elméleti igény és bizonyos aktualitásra törekvés jegyében elsősorban a régi magyar irodalom, a felvilágosodás kora és a 19. századi magyar irodalom problémaköreit próbáltam elemezni és közvetíteni az erdélyi kiadványtípusok lehetőségei szerint, majd, 1990 után, az új követelmények jegyében. Két különböző szövegfajtából kellett tehát válogatnom, és úgy gondoltam, hogy az önmegértés lehetőségét sem volna szabad elszalasztani, még ha ez eleve megszabja is a kötet lehetséges szerkezetét. Az írásoknak ezek szerint a szemléleti keret reflektált érvényesítése, a történeti kérdésirány megalapozásának jellege s (rostálási elvként) a leginkább vizsgált korszak adhatnak egységet, ez szabja meg a sorrendjüket is. Egyes szövegeken – a kéziratokhoz visszanyúlva – apró (szóhasználati és stiláris) változtatásokat tettem, ám eredeti lelőhelyük megadása (s ezzel az azonosság vállalása) magától értetődő.

Lukácsy Sándor halott. Vörösmarty-könyve előszavát a korrektúra elkészültére ígérte, de becsapott minket, elment, s már nem fogja megírni sohasem. Én nem írhatom meg helyette. Senki sem írhatja meg helyette. Amit tehetek: megpróbálom megfogalmazni, miért oly fontos e könyv, amelybe szerzője – néhány címet leszámítva – egy sort sem írt. Ez ugyanis csak szöveggyűjtemény, Vörösmartyról, a reformkorról, a forradalomról, a forradalom utánról. De Lukácsy Sándor-os szöveggyűjtemény. Egyedülálló műfaj. Több, mint olvasásra szánt szöveg: már olvasat. (Inkább: párlat – javítana Babits.) Ő így is tudott írni. Meg egyéb ként is, nagyon. Azon kevesek (mint kéziratokkal sokat mutató ember, mondhatom: nagyon kevesek) közül, akik a magyar nyelven írni tudnak, többen a Lukácsy-iskolában sajátították el ezt a nem kis tudományt. Ő pedig leginkább 19. századi oktatóitól: Vörösmarty nyelvmester úrtól, például. Komponált szövegek. (Nem csupán szerkesztett! Mint a zeneszerzők!) Retorika fegyelmezte pátosz és irónia. Becsali játék. Vigyázz, olvasó! Látszólag Vörösmarty Mihály életrajzára felfűzött szövegek. Látszólag logikus egymásután. Logikus is: Lukácsy víziója szerint, s csak a szerint. A kötet döbbenetes utolsó sorát Vörösmarty nem a halálos ágyán, hanem huszonöt évesen írta. Lukácsy nem írt alá verscímet, dátumot. (Mi sem.) Otthagyott egy sort, lebegni, magában: kronológia helyett költészet.