Ritkán adatott meg oly örömteli pillanat számomra, mint az, amikor a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat főtitkára közölte azt a döntést, hogy dr. Kállay Kristófot, a Szuverén Máltai Lovagrend szentszéki nagykövetét a Henszlmandíj történetében másodikként, mint magánembert, kitüntették. Öröm ez akkor, amikor a politika útvesztőiben sokan vannak, akik az egyéni gyarapodást helyezvén előtérbe, megfeledkeznek a haza javáról. Öröm ez számunkra, a keleti országrész lakóira nézve, hogy ott, ahol napról-napra sokasodik a baj, van egy példakép, aki a szellem felemelkedését tekinti elsődlegesnek, a jövő zálogának. Dr. Kállay Kristóf Nyíregyháza szülötte (19ló), a nagykállói reálgimnázium maturáltja, a bécsi konzuli akadémia, majd a lille-i katolikus újságíró egyetem hallgatója a külügyi vizsgák sikeres letétele után a Külügyminisztérium sajtóosztályán segédtitkárként kezdte pályafutását. 1942 márciusától édesapja, Kállay Miklós miniszterelnöki hivatalának segédtitkára, a német megszállás után azonban Süttőre internálták. A nyilas hatalomátvételről András öccse, a testőrfőhadnagy értesítette, így sikerült Budapesten a jezsuitáknál Kalmár Károly kolozsvári pap nevére hamisított okmányokkal meghúzódnia. S bár a háború után a megmaradt birtoktesten, Kállósemjénben a gazdálkodási kísérlete meghiúsult, hiába igazolták le Budapesten, a józan ész a távozást diktálta. 1946 április ló-ra virradó éjjel átlépte a határt, a május elseje ünneplését már Rómában – ahol azóta is él – nézhette végig. Az életút második felének állomásai: az Európai Állattenyésztők Szövetségének a főtitkára (1951), a FAO állattenyésztési főosztályának vezetője (1979), ugyanakkor a Magyar Máltai Lovagok Szövetségének titkára (1954), majd elnöke (1969), s 1978-tól a Rend meghatalmazott minisztere, 1983-tól szentszéki nagykövete. Magyar állampolgárságáról sohasem mondott le, az osztrák állampolgárságot a „sógorok” példamutató segítségének köszönheti. Kállay Kristóf — bár 44 évig nem tehette be lábát a szülőföldjére-, mindvégig megmaradt magyar hazafinak. Nemcsak hivatali működésével segítette kis országunkat ott, ahol tudta, de a semmiből megteremtett otthonában egy magyar világot épített fel. Ebben nagy segítségére volt felesége, Vásárhelyi Vera írónő, az emigráns lélek jeles tollú megörökítője. Ennek eredményét őrzi részben immár szülővárosa, s annak múzeuma, melynek névadója, Jósa András testi-lelki jóbarátja volt a nagykövet úr nagyapjának, Kállay András főispánnak, a múzeum hajdanvolt gyarapítójának.