„Eredetileg nem számítottam előszóra, mert nem volt kihez fordulnom ezzel a kéréssel. Azok, akik ismertek a turistatevékenységem idejéből, elmentek. Az én korosztályom, sajnos, részben a temetőbe, részben az auschwitzi füsttel távozott…”
Őszinte leszek; – amikor e könyv szerzője, Rónai Ernő elhozta hozzám a kéziratát és közölte, hogy abban háborus és hadifogságban töltött idejének emlékeit jegyezte fel, nem fogadtam őt a legnagyobb bizalommal. A háborus élmények feltárását Barbussetől és Remarquetól kezdve számos hivatott iró, a hadifogságbeli gyötrelmeket pedig Kuncz Aladár és Markovits Rodion legalábbis annyira kimeritették műveikben, hogy utánuk méltán merülhetett fel bennem a kérdés, mi mondanivalója lehet tul az ő mondókájukon egy had- és fogságviselt, ma negyvenéves férfinek, aki hozzá még eddig nem is müvelte a szépirodalmat?! Kedvetlenül fogtam a „Krasznojárszk” kéziratának az olvasásába, amit eleinte tetézett az is, hogy Rónai ugy ír, amint hétköznapi alkalmakkor beszélni szoktunk: – nem válogatva a kifejezések közt, pongyolán és kissé fittyet hányva annak a követleménynek, hogy mondatainkat kifogástalanra ötvözzük. (Kisebb méértékben igaz, Markovits Rodion is igy cselekedett a „Szibériai Garnizonban.”)