A példa adva van, mi több, túlságosan is magától értetődő. Kós Károly jellegzetes építészeti kézjegye föllelhető Budapesten, szórványosan az anyaországban s itt-ott még Erdély-szerte is. Bár keveset tervezett, s még kevesebb épülhetett meg elgondolásaiból, hatása ma is mérhető mérnök kortársainak megvalósult munkáin. De tudnunk kell, hogy irodalomszervezőként, közíróként, szépíróként, grafikusként, a népi kultúra pontos megfigyelőjeként igazán teljes az életműve. Élete szerencsésebb pillanataiban még azt is hihette, hogy az erdélyi, a romániai politika szereplői is figyelnek szavára. Makovecz Imre – aki az agg mestert többször is fontosnak tartotta fölkeresni egykor – mégis mindenekelőtt építész. Építész akkor is, ha házai elsősorban költemények: vallomások a természetről, tájról, településről, Istenről, emberről, közösségről. Nagy hatású, nemzetközi ismertségű, iskolateremtő mester, aki alkata szerint teoretikus. Szintézisre képes, vagy csak szintézisre képes, akit a szakma részletei csupán annyiban érdekelnek, amennyire elképzeléseinek megvalósulását szolgálják. Rajzai, amelyeket sokkal kevésbé ismer a közönség, önálló monumentális grafikai lapok, nagyméretű monokróm festmények, fotókba szervesülő látomások. Nem csoda ha égnek áll a haja annak, aki „csak” egy családi házat, boltot, irodát, uszodát szeretne terveztetni vele. Még a szimpatizánsoknak is szoknia kell az ilyen léptékű elgondolásokat. Makovecz Imre terveit látva az első szavunk csak az lehet, hogy: lehetetlen. Ilyen házakhoz nincs pallér, nincs ács és kőműves, ilyet nem tud az építőipar. Aztán ez a konfliktusokat vállaló ember, szakmájának örökké protestáló, harcos prédikátora bebizonyítja, hogy tévedünk. Minden lehetséges. Csak ezt a magatartást ismerve, csak így és csak innen közelíthető Makovecz Imre kötete. Makovecz irodalmi élménye, szellemi tájékozódása a Nagy László–Kondor Béla–Pap Gábor-nemzedékhez köthető. Győzködhetnek tehát minket a korszerűség szent nevében, hogy a váteszszerep avult, a közösségvállalás értékei, a hagyományos moralitás pedig kívül esnek az esztétikum vizsgálódási körén. A személyiség erősebb, ha úgy tetszik: a tehetség nem tud szerepet váltani. Marad az, ami a természete, nem tud a külső és „elméletileg mégoly indokolt” kívánalmakkal törődni. Az ilyen makacsul tudatos „ösztönlény” egyszerűen csak teszi a dolgát. Az Írások 2000–1990 tehát mindössze az építész, a rajzoló alkalmazott írásai lennének? Csak akkor hihetnénk ezt, ha nem ismernénk közszereplését, ha nem hallottuk volna kiállításokon, baráti gyülekezőkön, szakmai vitán vagy politikai fórumon beszélni, nem olvastuk volna a programadás igényével született írásait. (Már amelyeket még azok a botránytól, konfliktustól rettegő lapok is le mertek hozni, amelyek „szellemiségéhez közel állnak”.) Mert milyen is Makovecz szellemisége? Egy építész racionális lény, hiszen különben összedűlnének házai. De ahogyan a mester házait sem pusztán a pontos számítások tartják meg, ugyanúgy fűti át Makovecz minden szövegét az érzelem. Pedig érzelmeit gyakran váltja fel indulat, írott és beszélt szövegében a szókimondás, akár a durvaságig. De összetéveszthetetlen férfias kedvességgel, hitelesen tud közeledni ünnepekhez, történelmi élményeit ki tudja emelni a belterjes személyességből, s különös vonzalommal, ha kell, alázattal tud szólni tehetséges mesterekről, pályatársakról, nem leplezett rajongással tud bámulni az övétől eltérő adottságokat, temperamentumot. Kétségtelen tény: nem tesz mást írásaiban, mint amit naponta gyakorol élőszóban. Nevezhetnénk tehát ezt a csaknem félszáz (most javítana ki: csak negyven) írást sajátos publicisztikának. A feladatok és a szerepek hordalékának. Újságcikkek, köszöntők, sajtóviták, kiállítási megnyitók, ünnepi beszédek, épületek mellé készült tanulmányértékű dolgozatok. Miért is kellene meghatódnunk az innen-onnan összegereblyézett írásoktól? Hihetnénk, puszta dokumentumértékük is csak az életmű egészében érvényes. Csakhogy az igényesség és a nyíltan vállalt felelősségtudat itt a stílus maga, s ez a manapság divatozó irodalmi-közéleti publicisztika fölé emeli ezeket a munkákat. Szemléletmódja szinte földhözragadt módon kötődik az elé kerülő feladathoz. Filozofikus kérdéseit – ha úgy tetszik – saját élete, tapasztalata fogalmazza. Akkor is, ha kozmikus magasságba, a hit és a hiedelem világába vagy éppen történelmi összefüggésekbe emeli mondandóját. „Mindent csak utólag tudok meg. Akkor tudom meg, mi volt emlékezetes, mikor már önmagamra is vissza tudok emlékezni.” Olyan kérdéseket is föltesz, amelyeket mások megfogalmazni sem mernek. Háborúk és válságok okait firtatja, a világ elvesztésének víziójával néz szembe. Máskor szinte költőként rejti képekbe szavait. Éppen ezért világos és határozott közléseitől semmi sem áll távolabb, mint a dolgok „egyrészt-másrészt” maszatolása, a mérlegelés objektivitásával álcázott gyávaság. „A rabszolga annál gőgösebb, minél nagyobb az ura. Látom, hogy a bankárok rabszolgái gőgösebbek a diktátorok rabszolgáinál.” El tudom képzelni, hogyan olvasták ezeket a sorokat a rotterdami katalógust forgató pénzemberek! Kellenek ilyen mondatok, kell ilyen magatartás. Akkor is, ha tudjuk: a teljes őszinteséghez való bátorság mellé elkél némi taktikai érzék, tapintat, mérlegelő okosság is. Azt nem lehet mondani, hogy Makovecz erre képtelen. Inkább így: igaza tudatában nem érdeklik az „egyéb szempontok”. Sem stilárisan, sem tartalmilag nem alkuszik. Ebben az értelemben nem képes kompromisszumokra. (Ahogyan a házai sem a lehetőségek mérlegeléséről, a józan belátásról vallanak.) Igen, Makovecz egy-egy megnyilatkozásával, sommás ítéletével lehet vitatkozni. Talán kell is. Ahogy élőszóban is jobb szereti a nyílt vitát, a kemény „beszólásokat”, mint a tekintély elől kitérő puhányságot. Izgalmas fölvetéseit, eredeti elgondolásait tehát valóban élvezheti az elfogulatlan olvasó. Ám azok, akik közéleti szerepvállalása miatt épületeiben sem tudnak felszabadultan gyönyörködni, akiket annyira feszélyez ez a robusztus ember, ez a korszakos személyiség, hogy önmagukat is képesek meggyőzni, hogy a bankok és plazák üveg- és márványborítású nemzetközi díszletei otthonosabbá teszik ezt az országot, mint a paksi templom vagy a pataki könyvtár, azok ne bosszantsák magukat ezekkel az írásokkal, ezekkel a képekkel.