Két vagy három esztendeje annak, hogy Katánghy Menyhért levelei Klára feleségéhez intézve kezdtek megjelenni a Pesti Hírlapban. A közönség (ah, milyen hálátlan a közönség) mohón kapott rajtok s rám, aki hosszú éveken át mulattattam az országgyűlési tárgyalásokról irt karcolataimmal, többé nem is gondolt. Valóságos keserűség fogott el ezen Katánghy ellen. Kicsoda, micsoda? Az igaz, hogy elég jól irt, de mindegy – hogy mer mégis irni? Jól irni nem szokás egyszerre – tehát nem is szabad. Szóval bizonyos animozitás támadt bennem ellene, akiben roppant sok defektust kezdtem észrevenni. Először pöffeszkedő. Minduntalan henczeg vele, hogy a naplóbiráló bizottság tagja. Másodszor csaló. Csalja a feleségét a leveleiben, hogy nem tud lakást kapni.Ez pedig nekem gyenge oldalam. Én az olyan embert, aki a feleségét csalja, annyira se becsülöm, mint a kutyát.

„Jön a Kaszperek!” Ez a rémkiáltás zudul a hancura közé (vagy az anyjuk vagy a pesztonka hangja), mire a gyermekeim ijedten rebbennek szét, ki az ágy alá, ki az almáriom mögé. Jaj a Kaszperek, a Kaszperek! A virgonc porontyok egyszerre megszelídülnek; csönd lesz, de milyen csönd, szinte hallik a szivecskéik dobogása. Szemeiket behunyják, de azért mégis látják a jöttét. A falak foszlanak, válnak, mint a köd s messze előcsillan Kaszperek, száguldó fehér paripán, veres ruhában. Az olvasó, fogadni mernék, azt hiszi most, hogy tán Kaszperek, a nevelő ur jön. Ugy ám, de a nevelők nem járnak mostanság fehér lovon és veres ruhában. Ép ezen indoknál fogva nem lehet kéményseprő sem, mert attól félnek ugyan a gyerekek, de szintén nem jár fehér lovon; sőt nem is huszár Kaszperek, mert az ugyan lovon jár, de nem félnek tőle a gyerekek, – még kevésbbé valami vásott gyerek, aki birkózásban őket földhöz vágja, vagy több mint kétszáz esztendeje, ahogy Kaszperek gyerek volt.”