Ezeket a sorokat önkéntes katonaként való jelentkezésének tizenkettedik évfordulóján írta a harmincadik életévéhez közeledő gróf a naplójába, amikor még arról álmodozott, hogy „mint generális” fogja befejezni életét. Rendkívüli életútja azonban másképp alakult, és a „legnagyobb magyarként” Széchenyi István közel két évszázada áll az egymást követő nemzedékek figyelmének középpontjában. Kiemelkedő személyiségének óriási történelmi érdeme nagy horderejű alkotásaival Magyarország polgári átalakulásának máig ható szolgálata. Ám a nemzet emlékezetében élő Széchenyi-kép nem lehet teljes, ha nem mutatjuk be gazdag életművének szerves részét képező, eszmevilágának fontos elemét alkotó nézeteit a honvédelemről, az országvédelemről és a hadügy szükséges reformjáról. Alakjának korszerű ábrázolása is elképzelhetetlen, ha életútjából nem tárjuk fel és nem mutatjuk be legendák nélküli, tizenhét és fél éves korától harmincnégy éves koráig tartó katonaéletének históriáját. A fiatal Széchenyiben a ragyogó karrierbe vetett hitet csak fokozta tiszti pályafutása első időszakának alakulása. 1809 áprilisától 1815 decemberéig a magyar nemesi felkelés vezérkarában, a 7. huszárezredben és az 1. ulánusezredben főhadnagyként, Schwarzenberg tábornagy, főparancsnok parancsőrtisztjeként, az 5. huszárezredben első lovasszázados századparancsnokként szolgált. Részt vett az 1809., 1813., 1814. és 1815. évi hadjáratban. Személyes bátorságával, határozottságával, parancsnoki képességeivel és kezdeményezéseivel, futárküldetéseivel és haditetteivel kitűnt a győri, a drezdai, a nollendorfi, a liebertwolkwitzi, a wachaui, a lipcsei, a köseni, az arcisi, a tolentinói, a maceratai csatában és más harcokban. Többször megsebesült. Katonai érdemeiért kitüntették az orosz Szent Vladimir-rend IV. osztályának lovagkeresztjével, a porosz „Pour le Mérite” Katonai Érdemrend lovagkeresztjével, a szardíniai Szent Móric- és Lázár-rend lovagkeresztjével, a nápolyi Szent Ferdinánd-rend lovagkeresztjével és az osztrák Hadseregkereszttel.

Vajon miért élt és él tovább évtizedekig amelynek tengelyében az áll, hogy gróf Teleki Pál magyar királyi miniszterelnök 1941. április 3-ára virradó éjjel nem öngyilkos lett, hanem a németek, a Gestapo áldozata? [… A kétségtelenül náciellenes Teleki-legenda erősödött a háború vesztének láttán; éberen maradása párosult a közgondolkodásban mindig erősen ott lappangó történetietlen történetlátással, a „mi lett volna, ha”, a „másként is lehetett volna” önmegnyugtató magyarázgatással. És párosult egy jogos lelkiismeretfurdalással is, amely különösen a hitleri Németország szövetségének közelebbi megismerésekor ébredt fel a magyarság sorsáért felelősen gondolkodó polgári politikusok fejében. Teleki a másik, az emberileg becsületes, de a „főcélt”, a revíziót mégis mindenek elé helyező politikus jelképe is lett. […] A történettudomány soha nem zárkózhat el attól a társadalomtól amelynek ír, és amelyről ír. Minél több, a tudomány eredményeivel, gondolkodásával nem egyező felfogással találkozik, annál szenvedélyesebben kell a nézetek genézisét felkutatnia és annál nagyobb türelemmel ismételten számba vennie, a közönség elé tárnia bizonyítékait. A Teleki-tragédiát is így kell kezelnie. Forrásként, az elmúlt évtizedek hazai közgondolkodásának lecsapódásaként. Meg aztán figyelmeztetésként. Ha nem tudjuk árnyaltan bemutatni közelmúltunk történéseit, akkor a közgondolkodás a legendák iránt fogékony marad.