A korábban vélt legközelebbi nyelvrokonainknál, a manysiknál – a legutóbbi időkig meglévő sámánhit szerint -, amikor az öreg sámán meghal, akkor az őt követő ifjú sámán a temetési szertartás alatt elregöli az elődjéhez köthető, az ő idejében történt eseményeket. Az ifjú sámán ilyenkor csak igazat beszélhet, mert egyébként az elhunyt sámán lelke panaszt tehet ellene az égieknél. A siratóének, amely egyben a múlt megidézése is, maga az Arvisura, vagy Igazszólás. A hun törzsszövetség életében, amelyhez valamikor a manysik is tartoztak, a törzsszövetség fősámánjai hasonló módon regölték el a törzsszövetség egészére vonatkozó eseményeket. A törzsszövetség esetében azonban már meg is kellett örökíteni, azaz le kellett róni az előző időszak történelmét.. Ez a rovósámán feladata volt. Az idők folyamán már 347 rovósámán tett eleget ennek a kötelezettségének. Ebből alakult ki az Arvisurák hatezer évet átívelő krónika – gyűjteménye. Ennek a hatalmas örökségnek az őrzése, a tudás birtoklása mindig egy-egy törzs kiváltságos feladata volt. A világhónapok váltásakor, tehát nagyjából kétezer évente kellett egy újabb törzs képviselőjének átadni a felhalmozott tudást, meghatározott szertartás keretében. Utoljára a manysiknál őrizték ezt az örökséget. A halak világhónapjából a vízöntő világhónapjába történő átmenet idején Szalaváré Tura manysi sámán kapta azt a feladatot, hogy a rokon úz törzsnek átadja a hagyatékot. Szalaváré Tura Paál Zoltán palóc (palúz) emberben találta meg azt a kiválasztottat, akit minden szempontból alkalmasnak tartott a féltve őrzött titkok átadására. PAÁL ZOLTÁN tehát kettős feladatot kapott. Le kellett rónia a teljes, hatezer éves történelmet, az Arvisurák gyűjteményét, és meg kellett írnia elődjének, Szalaváré Turának az idejében történt eseményeket. Paál Zoltán beavatott rovósámán mindkét feladatának eleget tett. Arvisura gyűjteményét hivatalosan 1996-ban adták ki először. A 348. Arvisura Vérrel pecsételve címmel viszont csak most lát először napvilágot. A Vérrel pecsételve felfogható tehát egy önéletrajzi ihletettségű regénynek, de a szerzője beleszőtte az Arvisura gyűjtemény legfontosabb részleteit is. Részben azért, mert Paál Zoltán számára az Arvisurák megismerése elválaszthatatlan volt az éppen zajló eseményektől, másrészt mert a szerzőnek volt egy olyan indíttatása, hogy azokkal is megismertesse az őstörténeti eseményeket, akik egyébként nem biztos, hogy az Arvisura gyűjteményt végigolvasnák. Egyébként ha valaki átugorja ezeket a részeket, maga a regény önmagában is sajátos élményt nyújt az olvasójának. Ám aki mégis belemélyed az Arvisura részletekbe, olyan ismereteket fog szerezni, amelyeket sehonnan máshonnan nem fog tudni összegyűjteni. És ebben nem az a döntő, hogy igazak-e ezek a történetek, hanem az, hogy milyen egységes rendszerré áll össze a magyar őstörténet, s ezen keresztül szinte az egész emberiség történelme. Ha semmi nem lenne igaz belőle, akkor is csodálattal adózhatnánk Paál Zoltán előtt, mert akkor ő volna a világ legnagyobb mesemondója. Ám az olvasót (a felkészült olvasót is) érik majd meglepetések. Sok-sok örök érvényű, vagy legalábbis megszívlelendő tanulsága van a műnek. A legalapvetőbb sajátossága mégis az, hogy nem irányul senki ellen. Bár végig a hun törzsszövetségről és a magyarság gyökereiről van benne szó, ugyanúgy megtaláljuk ezeknek az embereknek az erényeit és hibáit, mint más népek, nemzetek eredendő jó vagy rossz tulajdonságait. Mintha a szerzője valóban felülről szemlélné a világot. A mű olvasója azt is tapasztalhatja, hogy bizonyos események, összefüggések értelmezése több szinten lehetséges. Ezért bárki nyugodtan kézbe veheti, ki-ki megtalálja benne a saját világának megfelelő olvasatot. A Vérrel pecsételve nem versenyezhet a ma oly divatos sci-fikkel vagy thrillerekkel. Nem is ez a célja. De remélhető, hogy eljut ahhoz az olvasóközönséghez, amelyet ez a téma méltán megérdemel.