Tersánszky Józsi Jenő az 1920-as évek elején írott három kisregényét fogja össze a kötet. A Sámsonok emlékké zsugorított családtörténet, érdekes, markáns figurákkal, a semmivé porló erő kritikájával. A repülő család a cirkusz világában játszódik, az írót egy életen át izgató komédiáslét avatja derűssé. A havasi selyemfiú két bátor, energikus, öntörvényű embert mutat be, egy idősödő asszonyt és egy ifjú legényt, akiknek futó találkozása mindkettejük számára sorsdöntő. E három alkotás is patinás darabja az életműnek.

„Minden útnak valahol vége van. S emberi tulajdonság, hogy az út végén visszafordulunk s eltűnődünk életünk értelmén. Addig nem, de akkor igen. Addig csak megyünk ösztönösen s néha vakon is, egy nyom, egy cél, egy gondolat után. Hogy miért, azon majd töprengünk a végén, ha kifut az út lábaink alól s lábainkból kifogy az erő. Talán én is rájövök egyszer, hogy céltalan kapkodás volt az egész s legjobb lett volna semmit sem csinálni. De addig még sok idő van. Sok hegygerinc, sok völgy és sok tető. S keresztül rajtuk a nyom, amit követnem kell.” (Részlet a könyvből)

Kötetünk Simonffy András (1941-1995) kétszeres József Attila-díjas író születésének 60. évfordulója alkalmából lát napvilágot. Ugyanakkor illeszkedik a Kiadó azon törekvéseibe, hogy az 1970-es évek magyar prózájából ismét hozzáférhetővé és megbecsültté tegye az akkor „fiatal irodalom”-nak nevezett hullám java teljesítményeit.

Tom ​Allen negyven-egynéhány évesen indult el a maga odüsszeiájára, hogy gyerekkorát felfedezze. Tom Allen, eredeti nevén Berendi Tamás, négy és fél éves volt, amikor 1956 végén egy menekülő csoporttal apja ki akarta vinni az országból, de a határon lelőtték az idősebb Bárándit. Őt egy kedves, idősebb házaspár vitte át, nyakába kötött zacskóban a maga és apja anyakönyvi kivonatával. Végül kijutottak Angliába, ahol a gyerektelen Allenék örökbe fogadták.

„Ők magukrahagyottan őrizték a Kárpátokon Magyarországot és a mögötte lévő Európát, olyan egyedül, amilyen egyedül csak lehet az ember, akit magára hagy a világ. Álltak fönt az erdőgerinceken, derékig hóban, fagyott lábakkal, fagyott kezekkel, arcukat marta a jeges északi szél, és tudták, hogy senki sincs a hátuk mögött, aki segíteni tudna. Csak védtelen völgyek, falvak és városok, kiszolgáltatott asszonyok, más semmi. S mindezek mögött távol valahol egy érzéketlen nyugati világ, a maga vendéglőivel, színházaival, vasárnapi kereszténységével, gótikus templomaival, fennhéjázó civilizációjával, közömbösségével és értéktelen jelszavaival, egy nagyképű és gőgös Nyugat, aki barbárnak nevezi azt, aki érte harcol, és akinek eszébe se jut, hogy kezét nyújtsa annak, aki elbukik ebben a harcban.”