Erdély története három nép története – három népé, amelyek hosszú évszázadokon át éltek egymás mellett. A három nép mindegyike számára fontos e terület múltja. Volt idő, mikor a magyar állami élet és a magyar kultúra utolsó mentsvára volt a hajdani országrészből lett fejedelemség. A románok itt keresik népük bölcsőjét, itt nyomtatták az első román nyelvű könyvet, itt született a mai román nemzettudat. Az erdélyi németek saját népük legkeletibb előőrseként éltek egy tőlük merőben különböző világban, amelynek nagyon sokat átadtak a nyugati életmód eredményeiből, s amelytől maguk is sokat tanultak, kialakítva egyéni kultúrájukat. Az évszázados együttélés a megértés mellett ellentéteket is szült, ellentéteket, melyek egy részét már feloldotta az idő, más részük viszont fölerősödött, olykor egyenesen a gyűlöletig. A nemzettudatok egyik legfontosabb építőköve a történelem: ezen ellentétek legtöbbjének van – valódi vagy csak elképzelt – történeti magva. Napjainkban, mikor az egyes ember és a közösségek jogai, jövőjük biztosítása a civilizált világ számára lassan kulcskérdéssé válik, egy ilyen sok évszázados együttélés s az azzal járó feszültségek története, a történelem mindenkor tanulságain túl különös érdeklődésre tarthat számot. Ezért vállalta az Akadémiai Kiadó az 1986 óta három kiadásban is megjelent Erdély története három kötetben rövidebb változatának közreadását, abban a reményben, hogy indulatoktól mentes mondanivalója így még szélesebb olvasóközönséghez is eljut.

A ​Lisszaboni Nemzeti Levéltárban egy XIV. századi kéziratra bukkannak, amelynek nyelvét ott senki sem érti. A filozófus Saudade Madridban élő, magyar történész barátjához fordul tanácsért. Kiderül, a kézirat magyar nyelvű, egy öreg pap, Márkus, Nagyvárad egykori őrkanonokjának alkotása. Márkus, ifjú korában, szemtanúja volt IV. László király holttestének a váradi székesegyházból történő kiutasíttatásának, és később, az ifjú Károly Róbert kérésére, írta le a történteket. Károly lemásoltatta és illumináltatta az öreg pap szövegét. Ez a másolat került Lisszabonba. Fő részét a László életében végzetes szerepet játszó asszony, Kun Erzsébet, az anya, Nápolyi Izabella, a feleség, Édua, a kun asszony találkozása és szóváltása teszi – a megölt László ravatala előtt.

Előszó
A magyar forradalom kitörése idején, 1956-ban, tizenkét éves iskolásgyermek voltam Angliában, és a magyar forradalom volt az első nemzetközi esemény, amely felkeltette politikai érdeklődésemet. Abban az időben mit sem tudtam a politikáról, a kommunizmus történetéről, nem is szólva a marxista elméletről, sőt, nem hiszem, hogy tisztában lettem volna azzal, merrefelé fekszik az a bizonyos Magyarország. Ennek ellenére már akkor természetes volt számomra, hogy ahol egy idegen hadsereg tankjaira van szükség egy egész nép felkelésének leveréséhez, ott az igazság egészen bizonyosan nem a tankok oldalán áll, s hogy abban, amit elpusztítottak, feltehetően valami nagyon fontos igazság rejlett a jövő számára. Nem hiszem, hogy harminchárom év múltán különösebben módosult volna az álláspontom.