„… ​regényei és novellái, függetlenül attól, hogy az elbeszélő első személyben szól-e, voltaképpen egyetlen összefüggő önéletrajzot alkotnak. Szép Ernőnek, a költőnek, nem volt prózai fantáziája, mindig élményeiből indul ki…” – jellemezte Réz Pál egy régebbi tanulmányában Szép Ernő prózaírói munkásságának ebből az általa készített novellaválogatásból is szembeötlő vonását. De hát melyik Szép Ernő írta ezeket a novellákat? – kérdezheti az olvasó, aki ismeri az író alakja köré szövődött legendákat. A naiv gyermek, az édes, elveszett ártatlan? Vagy a „pesti okos fiú”, a szalonok és orfeumok hölgyeinek kedvence, vérengző kártyacsaták hőse? Vagy a fáradt öregember a második világháború után, aki 1953-ban bekövetkezett haláláig már így mutatkozott be: „Szép Ernő voltam?” Különös, de ha versei néha igazolják is a közkézen forgó legendák közül valamelyiket, a novellák nem. A novellaíró, talán mert nem lírai hőse, hanem szemlélője az életnek, sem a gyermeki gyámoltalanság, sem a bohém világfi szerepét nem ölti fel: már fiatalon is túlérett, megfáradt, az emberi szenvedés és nyomorúság látványától elcsigázott szellem, aki a legendák helyett Komlós Aladár jellemzését igazolja: „Alig lehetnek valakinek éberebb idegei, mint neki.” Aki a bohém Pestből is csak ennek a tarka és szomorú világnak a mélységes ismeretét és persze a gyöngéd iróniát őrzi meg.
A novellák, amelyekből e kötet teljességigényű válogatást ad, csak egyetlen legendát igazolnak maradéktalanul. Tudvalevő, hogy az első világháború idején hadba vonuló Szép Ernő a kardjára vésetett németül egy jelmondatot: „Élni és élni hagyni.” A két világháborút megjárt író a novelláiban úgyszólván senkit, még egy állatot sem pusztít el.