Kálnoky László azok közé a ritka költők közé tartozik, akiknek minden kötete örömet és meglepetést nyújt olvasójának. Örömet, mert egy gazdag költői vi-lág szép kiteljesedésének lehet tanúja, s meglepetést, mert ez a költői világ szerves és egységes növekedése ellenére mindig új meg új hangon fejeződik ki. A költő nemcsak a mesterségbeli tudás oly fokán áll, ahol nem okoz neki gondot semmiféle élmény választékos és mégis keresetlen, érzékletes kifejezése, de érzelmi, szellemi élete is oly differenciált és mély, hogy a köz-napok legkisebb eseménye képes benne általános érvényű gondolati, indulati folyamatokat elin-dítani. S közben mennyiféle szín, stílus, forma szólal meg a versei-ben, az érzelmek mily széles skáláján képes könnyedén és természetesen, megejtő frisseséggel szólni! Egyszerre hagyományőrző és modern, szarkasztikus és érzelmes, szigorúan szerkesztett és elomlóan lágy, zenei, ódaian szárnyaló és élesen groteszk. S a legkülönfélébb témák – a Svédországba, távolra került unoka iránti kínzó vágyakozás s az elmúlt ifjúság utáni, fel-felrévedő, lassan szétporló fanyar nosztalgia, a betegség, a halál-félelem, a haza, a nyelv, az emberiség s a művészet ügyeiért érzett aggodalom és szemérmes, egymást kiegészítve, egymáshoz kapcsolódva, mint egy tartalmas, sokrétű élet szerves részei szólalnak meg lírájában; rendkívüli gondossággal és hozzáértéssel megmunkálva, formájában, mondanivalójában egyaránt éretten, árnyaltan és kivételesen gazdagon. féltő szeretet

Aki ​szereti Karinthyt, tudja jól: költőnek is nagy volt, Különös, szabálytalan, besorolhatatlan, mint minden műfajában. Ötlet-telitalálatai itt a paradoxonszerű végleges megfogalmazásokban villannak: némelyikük – az Előszó kétsoros tömör ars poeticája vagy a „Strungle for life” zárórímének hősi-etikus tilalma – annyi más karinthyádához hasonlóan, szállóigeként vonult be a köztudatba. Van olyan verse, amelyben látomás hegyesedik végül önmagát is – mint a Judik Etelt gyászoló Halott –, amelyben az ötlet tágul rettentő vízióvá. Jelezve egyúttal azt is, hogy Karinthy hiába érzi az Arany János „Nagyon fáj! Nem megy!”-ét, ötleteinek gyötrő szikrázása sosem tud megszűnni.
A szinte még gyerekfővel írt Vérmező, 795. május csillogó szenvedélyessége hamarosan kiszorul Karinthy lírájából;a gördülékeny pátoszt csak az ígéretes korszak és az ígéretes életkor egybefonódása lobbanthatta ki – ez teszi a verset a magyar líra egyik legszebb zsengéjévé. Az első verseskötet publikálását (Nem mondhatom el senkinek, 1930) megelőző húsz év számra kicsiny verstermése az egész Karinthy-oeuvre műfaji és hangulati változatosságát tükrözi: a vékony kötetben versnovellák vershumoreszkkel, verskiáltvánnyal váltakoznak. Élete utolsó éveiben az alig negyvenöt éves Karinthy váratlanul gazdag öregkori lírát teremt. A magyar költészet ez idő tájt lezajló korszakváltásával együtt haladva, de a maga külön útján, köznapi hangú, elbeszélő jellegű verseket ír, kényelmes, lazán ritmizált, hosszú sorokban. Ezeknek a látszólag kedélyesen beszélgető költeményeknek szinte az egyetlen témájuk a halál. A szűkölő halálfélelem. Az elszámolás a teljesített és nem teljesített feladatokkal. Számvetés a pályatársakkal meg az új nemzedékekkel, akiket már új eszmék vezetnek, gőzök bódítanak, és ki tudja, érdekli-e őket, amit az öreg író „kiárusít”. És végül leszámolás a korral, amelynek az ifjúkori reményeket megcsúfoló iszonyata nagyon is a korhoz tapadó közege a halálfélelem kortalan emberi szorongásának. Kései verseinek kötetkiadását – igazolva a versek sugallta előérzetet – Karinthy már nem érte meg. Az Üzenet a palackban nem sokkal a halála után, 1938-ban jelent meg.
Kötetünk anyagát néhány, az eddigi gyűjteményekben nem olvasható vers, sanzon teszi teljesebbé.