A testi és lelki nyomor, az éhezés, a háborúk, a munkanélküliség rokkantjai ezeknek az elbeszéléseknek a hősei, azok az emberek, akiknek sorsa és tragédiája a legközelebbről érintette az írót, az elsőt, aki az ipari proletariátus soraiból lépett a magyar irodalom porondjára. Az égbekiáltó társadalmi igazságtalanságok következményeivel szemben azonban tehetetlennek bizonyulnak ezek a hősök, a cselekvés útján nem lelik, s csupán zabolátlan indulatukkal, féktelen szenvedélyükkel, végletesen aszociális magatartásukkal próbálnak tiltakozni a fennálló rendszer, a kapitalista társadalom ellen. Nem a kifinomult formák, kerekre csiszolt történetek mestere Kassák, az effajta tökélyre sohasem törekedett. Tárgyilagos hangú novellái nem aprólékos gonddal, mívesen megmunkált ékszerek, hanem súlyos tömbök, melyeket – miként a verseit – le lehet tenni az asztalra, mint egy szobrot. S ezekben a szobrokban megláthatjuk nemcsak a sötét, komor színekkel festett „nemzeti nyomort”, hanem fölragyog bennük a szocialista ember és művész.

z írónak az a mindene amit ír. Az az ő kincse, sorsa, becsülete, bélyeggyűjteménye, gyümölcsöse, családi háza. így aztán, ha hozzáfog összeszedni legjava írásait, mint én most e novelláimat, valójában leltárt csinál élete összes szerzeményeiről. Egy ilyen válogatás fölér egy önéletrajzzal, méghozzá olyan önéletrajzzal, melyben se letagadni, se elkenni, se szépíteni nem lehet a dolgokat.

Az író vallomása:
„Ebben a könyvben három évtized históriáját próbáltam felkutatni, mely 1540 és 1571 között pergett le, s melynek szereplői között van Szapolyai János, Izabella királyné, Martinuzzi és János Zsigmond. Jórészt kevéssé feldolgozott forrásaiban oly gyakran egymásnak ellentmondó korszak, sok szereplővel, de kevés valódi protagonistával. Bár aligha lehet ezt a periódust nagyszerűnek nevezni, sok-sok gyöngyszemet találtam benne. Mint máskor is, mindig is, kérem az olvasót, fogadja ezt a történetet is szeretettel.”