E kötetnek nem is rejtett célja, hogy hozzájáruljon a magyar zenei élet egy nagy mulasztásának helyrehozatalához. Luigi Dallapiccola korunk egyik legjelentősebb zeneszerzője volt, de műveit – melyek ma már a világ minden részén a repertoár állandó tartozékai – alig ismerik Magyarországon. Dallapiccola egyaránt jelentős mestere volt a vokális és a hangszeres műfajoknak. Operák (köztük A fogoly, valamint a nálunk is televíziós filmre felvett Éjszakai repülés), oratorikus művek, különböző hangszeregyüttesekkel kísért dalciklusok, zenekari, kamara- és szólóművek jelzik alkotói útját és egyben sikerét. Dallapiccola a schönbergi dodekafónia alapján állt, de ezt a kompozíciós módszert mindig össze tudta egyeztetni az olaszságra jellemző széles dallamossággal. Nem véletlen, hogy egyik példaképe – akiről több kitűnő tanulmányt is írt – Giuseppe Verdi volt. Az 1974 tavaszán lefolytatott beszélgetésekben Várnai Péter Dallapiccola alkotóművészi és emberi arcképét igyekezett megragadni. A sors tragikuma úgy hozta magával, hogy ez a mintegy tíz órányi, magnetofonra felvett anyag lett Dallapiccola utolsó művészi önvallomása.

A napóleoni háborúk, a bécsi kongresszus, a Szent Szövetség éveiben él Bécsben egy muzsikus, akivel szinte semmi sem történik. Segédtanító, komponista: kb. 600 dal, szimfóniák, kamaraművek szerény szerzője, egy kis körben elismert nagyság, akit azonban a tekintélyek nem hajlandók komolyan venni, s meghal 31 éves korában, úgyszólván észrevétlenül. Halála után fedezik fel a művészetét, s ekkor kialakítanak róla egy hazug, torz képet, életét és művészetét egyaránt meghamisítják. Nem kis feladatra vállalkozott Fábián László, amikor ezzel a biedermeieresített, kispolgárian érzelgős portréval szembeállítja az igazi Schubertet. Saját feljegyzései, kortársak emlékezései, egykorú kritikák alapján ismerhetjük meg a dal fejedelmének valóságos életét, küzdelmét, művészetét.