A leginkább célravezetőnek azt látnám, ha az egész könyvet a „fül”-re nyomnák. Mert ez a könyv egy mondat az életemről és az életemből. S ez a mondat rövidebben el sem mondható. A könyv belsejében az üres lapok pedig jelezzék azt, amit még megírhattam volna és megírhatnék, és ami még mindig nem ugrana túl az egyetlen mondat határán.
Ez a megjegyzés komoly tréfa. Mellette a valóság pedig tréfás. Mert nem jó tréfa-e az, ha az ember legesettebb – mert lábadozó – korában írja, maga meglepetésére, azt a munkáját, ami őt magát a leginkább elszórakoztatja és továbbgondolkoztatja? És nem folytatódik-e az a jó tréfa akkor, amikor barátai, írótársai és olvasói azt mondják, hogy ők ugyanígy vannak vele? Nem teszi-e mindez boldoggá az építkezőt, aki nem úgy építkezik, mint a mérnök – terve szerint pontosan -, hanem egy még mérnökibb pontossággal régebbi és ősidőktől meglevő tervet teljesít be, úgy, mint a hód, a hangya vagy a fecske?

Kondor Béla költészete zseniális életművének egyenrangú része. Verseiben nem a festő vízióját fordítja a szavak nyelvére; a színek és formák fontos szerephez jutnak lírájában, de a képekkel takarékosan bánik. A költő nem ismétli a festőt. Azt mondja el versben, amit képben nem lehet, aminek festői világában nem juthat hely. Látomását a világról a festő az ikonok objektivitásával fogalmazza meg. Képei szigorú közegében nincs helye semmilyen esetleges motívumnak, még a személyes panasznak sem. Az ember szorongása, küzdelme a szeretetért, tudása jóról és rosszról a festészetben világképpé nő, de mint személyes szenvedés fel is oldódik az ábrázolás monumentalitásában. A versek a „privát” szomorúságából szakadnak ki, szinte formátlanul, tartózkodó fájdalmukkal mégis fölötte a köznapoknak. Halk döccenéseik kikopogják, amit a képeken elfojt a fekete robbanása, elnémít az arany csendje: a művész szívhangjait.