A Rózsa Sándor regényeket élete utolsó éveiben írta a nagy prózaíró. „Nem életrajzot írok, hanem mesét, nem egy rablót akarok glorifikálni, hanem egy mesehőst. nem a magánvagyon elleni bűntetteket, de a népdalok gavallérját mutatom be. Rózsa Sándor valóságos szimbólum.” Így vallott Móricz erről a három kötetesre tervezett regényről. Megmutatni a nép teremtő erőit, a lassú vizet, amelyben titáni erő rejtezkedik. Hiteles-e vagy nem a szegedi dialektus a regény szereplői ajkán, vitatható a kérdés volt, de nem volt vitatható, hogy a népi élet ábrázolása hiteles. A regényciklus harmadik részét már nem fejezhette be Móricz, a halál kiütötte kezéből a tollat. Pedig ő még sokat akart dolgozni ezen a munkán, amely így befejezetlenül is nagy alkotása a magyar regényirodalomnak. Népéposz, amely olyan időben született, amikor a fasizmus rettenete az egész népet elpusztulással fenyegette, s amikor a nemzet legjobbjai kétségbeesve kerestek kiutat. Ennek a kiútkeresésnek megrendítő és örökszép dokumentuma a Rózsa Sándor regény.