Tizenöt esztendeje, hogy az amerikai szépprózát Európában is kezdik komolyan venni. Vajjon a múltban megokolt volt-e Európa részéről a tartózkodás, vagy pedig bizonyos tájékozatlanságra és kényelemszeretetre vallott – mintha az amerikai szépirodalommal nem is volna érdemes alaposabban foglalkozni: – ez vita tárgya. Ralph Waldo Emerson prózájából, amely pedig klasszikusan tiszta, csak az erkölcsi fejfájást megszüntető metafizikai illúziókat hámozta ki az európai olvasó. Bret Harte elbeszélései kaliforniai témájuknál fogva hatottak. Irwing Washington Rip van Winkle-je ismert lett minden különösebb irodalmi értékelés nélkül. Mark Twain tapintható humorjába belegáncsoskodott az európai jóizlés. Hermán Melville Moby Dick-jéről nem tudott Európa, igaz, hogy Amerika is alig. Henry Jamest összecserélték bátyjával, William Jamessel, a pragmatikus filozófia apostolával, vagy a legjobb esetben Flaubert parvenü tanítványát látták benne. Henry Dávid Thoreau természetfilozófiája és Edward Belamy társadalmi utópiája ugyan fordításokban átkerült az európai, sőt a magyar olvasó elé, de nagyjában annyit sem jelentett az európai olvasónak, mint Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyője az amerikai olvasónak. Amerika a világcsalás, szédelgés és kíméletlen erkölcs földrészének látszott sok európai szemében s még a századforduló után sem változott meg igen ez a szempont, annak ellenére, hogy Frank Norris, Upton Sinclair és Jack London regényei felkeltették az európai olvasó érdeklődését. Soká a művészietlen Upton Sinclair és a barbár erejű, de nem művészi érzékenységű Jack London jobban „hódított” Európában, mint az amerikai Egyesült Államokban…