„Egy ősziesen szomorkás, februárvégi vasárnap délutánján, néhány lassú ásítás és sóhajtás után, koppányi és szántói Szántódy Miklós báró fölkelt a dohánybarna ripsszel bevont, meglehetősen rozzant, recsegő karosszékből, ahova még ebéd után ült és szunnyadozott, ahogy a vasárnapi lapot végigböngészte. Ezüstfogantyús, fekete ébenfabotjára nehezedve végigbicegett a sárgára súrolt kemény deszkapadlókon, melyen itt-ott meglehetősen elkopott perzsaszőnyegek voltak. Egyenesen a balra nyíló, fehérre festett, keskeny ajtó felé ment, ott megállt és kopogtatott. Ez a szoba a kertre nézett apró ablakaival s ez volt a báró egyetlen leányának szobája. Így, a csukott ajtón keresztül is érezhető volt a lágy ibolyaillat, mely állandóan szállongott belőle. – Angéla, szívem, – mondta halkan és kissé rekedtesen a báró, mert már esztendők óta köhögött – Angéla, szívem, ne feledd elküldeni öreg Zsotát… A lány valahol a szoba mélyében lehetett, mert a hangjára a báró jól előreengedte a fejét, hogy jobban hallhassa. Meglehetősen sok ingerültség és türelmetlenség is volt ebben a hangban. – Igen, igen, apuskám. Igen, hiszen tudom! Különben, öreg Zsota is tudja, felesleges is erre figyelmeztetni Ojjé, tíz esztendő óta már megtanulhatta, hogy minden vasárnapon meghívja a plébánost, a jegyzőt és a tanítót, a te tarokkpartnereidet… Azok se várhatnák már a hívást! A báró kissé sóhajtott. Mintha megütötte volna ez a hang. De azért mosolygott, amikor benyitotta az ajtócskát s belépett az ibolyaillatú szobába.”

„János kertész víg ember volt. Szerette a névnapokat, disznótorokat, lakadalmakat. Meg is hívták a fej érváriak minden alkalommal. Egyszer azonban hogy hazafelé dülöngött, belekapaszkodott tréfából egy paripának a legyezőjébe. A paripa oldalba rúgta. Attólfogva János kertész nem volt többé víg ember. Hívhatták torba, névnapra, lakodalomra, nem ment el. Csak búsult és fogyott. Csak lézengett a kertben. Egy őszi napon, mikor már vetkőztek a fák, leült a kert fala mellé, a nap melegére, a kajszibarackfa sárga leveleire. És magához intette a fiát. – Jancsikám ! Ülj le ide elém, a gyepre. A fiú falevelet gereblyélt. Letette a gereblyét. Tizenkét esztendős gyerek volt akkor, pufók, mint a kulacs és borzas, mint a pemet. Az apja korán munkára szoktatta. Persze csak könnyű munkára, aminőt gyerek birhat. Iskolába nem járt .(Nem volt még akkor iskola Magyarországon, csak egykét papi-iskola, de az se gyerekeknek.) Jancsi leült hát az apja elé, és okos szemmel pislogatott reá. Az apja ünnepies hangjából érezte, hogy valami komoly beszéd következik.”