„Kis unokámat karomra ültetve, állok a nagy tükör előtt… Az egyesztendős, kékszemű s hirtelenszőke haju kis legényke bámészkodva nézi, hogyan fintorítja el nagypapa az arcát s lelkendezve és sikongva igyekszik apró kacsóival a tükörképet megfogni. Hatvan és egynéhány esztendővel ezelőtt a fehérmegyei Lovasberényben is éldegélt egy ilyen nagypapa! Ő is karján dédelgette unokáját, egy lenhaju, kékszemű kis lurkót. Jól emlékszem az öreg ur szép, barna szemeire, amelyek melegen tapadtak reám, simára borotvált, szép arcára, amelyet büszke „Vatermörder” szegélyezett, cifravirágos mellényére – amelyen aranylánc fityegett, – fényes gombokkal kivarrt frakkjára és lábain megfeszülő, szürke pantallójára. Amikor nagyapám meghalt, alig multam egyesztendős s mégis mily tisztán megmaradt emlékezetemben! Sok-sok évvel azután, amikor már művész voltam, gyakran előhozakodtam ezzel az emlékkel anyámnak, aki kétkedve csóválta fejét. Én azonban, hogy bebizonyítsam állításomat, egyszer színes krétával megrajzoltam nagyapám egészalaku képét. Anyám az első pillanatra felismerte s még jobban csodálkozott a hasonlatosságon, pedig sem fénykép, sem más arckép nem maradt az öreg urról, ami után megrajzolhattam volna. Ez azután döntően s megcáfol hatatlanul igazolta, hogy emlékeim már első életévemmel kezdődtek.”