Bár úgy látszik, hogy az emberek általános véleménye, nemkülönben a természet és gondviselés szándéka oda irányul, hogy az elméletek célja a gyakorlat, vagyis életünk és tetteink javitása és szabályozása legyen, mégis azok, akik egészen az elméleti tudásnak szentelték magukat, látszólag másként vélekednek. És valóban, ha tekintetbe vesszük mindazt a fáradságot, amit az emberek a legvilágosabb dolgok összebonyolítására fordítottak, az érzékekben való bizalmatlanságot, a kétségeket és aggodalmakat, abstrakciókat és finomításokat, amelyek a tudományoknak már küszöbénél fordulnak elő, nem fog különösnek tetszeni, hogy kíváncsi és kevéssé elfoglalt emberek meddő kutatásokba bocsátkoznak anélkül, hogy leszállanának az élet gyakorlati rétegeibe, vagy tudomást szereznének az ismeretek szükségesebb és fontosabb elemeiről. A filozofusok közönséges elve szerint a dolgok létéről nem győz meg az észrevevés. Arra tanítnak bennünket, hogy a dolgok valódi természetét különböztessük meg attól, ami érzékeink alá esik. Innét erednek a szkepszis és az ellenmondások. Nem elég, hogy látunk, érzünk, tapintunk, szagolunk valamit; igazi természete, abszolút, külső mivolta még titok előttünk. Mert ámbár az saját agyunk csalódása, azt tehetségeink számára hozzáférhetetlenné tettük.