„Száztizenhat éve, hogy Diderot meghalt, nem is maradt utána mű, melyben egész ereje megnyilatkozott volna, irodalmi munkássága ezer felé szóródott, széjjel hullt; mégis alakja csodálatosan eleven maradt a mai napig. Nem az úgynevezett klasszikusok közül való, kik remek mintákat alkotnak; de valami rendkivül vonzó van benne, a mi megóvja frisseségét: Diderot érdekes. Érdekes, de nem a szónak köznapi értelmében az. Egészen elüt a lángeszű emberek típusától, mintha különálló faj volna, melyből alig van második példány, annyira meglep valójának sajátosságaival. Tele van ellenmondásokkal, melyek néha nyugtalanítanak, néha elidegenítenek tőle, de még többször vonzanak és elbájolnak. A mi korunk embereinek belső nyugtalansága, szakadozottsága mutatkozik néha benne, de a mi epés, kesernyés érzésünk nélkül. Katalin czárnő azt mondotta neki egyszer: Néha úgy látom, mintha száz éves feje volna, néha meg mintha tizenkét éves gyermeké. Minden mesterkedés nélkül mondhatni, hogy sok, sok tekintetben ő az ellenmondások embere. Nem nevezetes-e, hogy ez a lángeszű ember, kinek egyes töredékeit annyira csodáljuk, nem alkotott igazán befejezett művet ? Rameau unokaöcscse, irodalmi szempontból mindenesetre egyik legkiválóbb alkotása, melyet Goethe csodált és németre fordított, nem végződik be, hanem megszakad, disszonáncziával, mint a ketté szakadó húr. Talán nem volt Diderotban kitartás, szorgalom ? Ellenkezőleg, a legtürelmesebb munkások egyike, ki huszonöt évet fordít a nagy encziklopédia szerkesztésére, hangyaszorgalommal gyűjtvén, írván, javítván tömérdek czikkeit, és hallatlan akadályok leküzdése után befejezéshez juttatva a monumentális alkotást.”