Úgy gondolom, a versírót előbb-utóbb érdekelni kezdi a saját mestersége, érdeklik azok az eljárásmódok, amelyeket többnyire tudattalanul használ, s amelyeket mások használnak, és érdeklik azok az élménykötegek, mintegy rejtett kábelcsomók, amelyeken átfutva a vers verssé lesz. Letagadhatatlanul vonzódik eszközeihez; mint egy edzett pallér a kőhöz, téglához, vakolókanálhoz, úgy vonzódik a nyelvhez, a verslábhoz, a kötőszavakhoz, és nemegyszer el is átkozza őket, ha mégsem esnek jól a keze ügyébe. A téma sok-sok lehetősége közül az itt következő elmélkedésekben főképpen egy dolog érdekelt engem: a vers alakulása, a szó több értelmében. Érdekelt a vers létrejötte, kialakulása az élménymagtól a kész versig, és érdekelt a vers átalakulása, úgy, ahogyan részben kortársként megfigyelhettem, szemmel kísérhettem a 20. századi vers, versfunkció, versélmény nagy változásait a megelőző verseszményekhez képest. De hát nem írok én valami irodalomtörténet-félét. Sem kritikát. Talán még tanulmányt sem. Egyszerűen tapasztalataimat közlöm, egy alanyi versíró alanyi gondolatait. Ha alcímet keresnék ehhez a könyvhöz, ilyesmit választanék: tűnődések a versről. Vagy: hogyan szokás verset írni? Persze, ahány ház, annyi szokás – erről igyekeztem el nem feledkezni. Megpróbáltam más és más költők versírási módjait fölfejteni, műhelyükhöz minél közelebb férkőzve, és megpróbáltam a magam műhelyéből hozzácsapni a versélményhez mindazt, amit egy gyakorló költő versismeretből összegyűjt. Műhelylátogatásra invitálom tehát az olvasót, megjegyezve, hogy ez többé-kevésbé szabadtéri műhely. Olyan, amelynek van valami köze a természetmegfigyeléshez, mintha egy madártelep felszerelését óhajtanánk megtekinteni, szemlénk közben nem feledkezve meg a természetesnek és a mesterségesnek arról a sokszor nehezen elhordozható kettősségéről, amit a versírás vagy a versolvasás jelent.