A térkép alkotás, nemcsak műszaki, technikai valósághű megszerkesztésben, de művészi, esztétikai megformálásában is. A legrégibb kínai, egyiptomi térképeknek még misztikus tartalmuk is volt, és a különböző istenhitek motívumai sem maradhattak le a lapokról. A térképek készítői az ország, város ábrázolásánál művészi hatásra is törekedtek, sokszor talán csak önmaguk gyönyörűségére, s még többször a kelendőség érdekében. A régi térképek rajzolói közt olyan művészeket találunk, mint Leonardo da Vinci. Az esztétikum azonban másodlagos, bár nem elhanyagolható szempont a kartográfia történetében. A térképet az emberi megismerés vágya, a tájékozódás igénye hozta létre, hogy aztán szinte munkaeszközzé váljon az utazók, a kereskedők, a kincskeresők és a katonák kezében. A nyomtatás feltalálásával terjedtek el a különböző atlaszok, ország- és várostérképek, segítve az utazót, de az otthon ülő lapozgatót is, akit elsősorban a látvány szépsége ragadott meg. A kor és a technika előrehaladtával a térképek is egyre pontosabbak lettek, s megbízhatóbb forrásai a tájékozódásnak. A térképrajzolók, -szerkesztők alkotását eleinte rézbe vésték, vagy fába, mint pl. Lázár deák (Lazarus) térképét, s ezek a technikák igen hosszú ideig szinte kizárólagosak voltak az egyes lapok, atlaszok kivitelezésében. A munkához mívesség kellett, türelem, pontosság, érzék és technikai tudás.