Egy pillanatig úgy álltak ott, méregetve egymást, s akkor az emberforma lény megszólalt. Tarzan rájött: ez a teremtmény tagolt hangokat ad ki, annak rendje s módja szerint beszél, de a nyelvet a majomember nem értette. Mégis arra következtethetett, hogy a „másik” többé-kevésbé ugyanolyan észbeli képességek birtokosa, mint ő. Más szóval: bár ez a fura szerzet itt vele szemközt farkat lóbál, s majomszerű keze-lába bütyökujja is, minden egyéb jelből ítélve kétségkívül – ember.

Numa, a felsült oroszlán tehetetlenül morgott haragjában, miközben visszacsúszott a fal tövében a földre anélkül, hogy sikerült volna lerántania a menekülő majomembert. Már éppen nekikészülődött az újabb kísérletnek, amikor kiszemelt zsákmánya szagnyomában megérzett valamit, ami idáig elkerülte a figyelmét. Végigszaglászta a talajt azon a helyen, ahol Tarzan lába az imént érintette, és Numa morgása azonmód halk vinnyogásba váltott át, mert rájött, hogy ez ennek az emberállatnak a szaga, aki kiszabadította a wamabók verméből. Ki tudná megmondani, miféle gondolatok kavarogtak az állat busa fejében? A felsült haragnak mindenesetre nyoma sem látszott rajta. A hatalmas oroszlán megfordult, és a fal mentén méltóságosan elindult kelet felé.