Részlet: I. Sár és katona
1. Valahol egy hajón, október 20.
Öcsémnek.
Remélem, minden rendben van otthon, amióta eljöttem hazulról. Magam is a legjobb egészségnek örvendek.
Ma éppen úgy, mint tegnap és tegnapelőtt, minden éppen olyan kék körülöttünk, mint máskor, a végtelen ég és a végtelen tenger színe sohasem változik.
Valami különös hatással vannak ezek a tiszta őszi napok mindenre és mindenkire. Valósággal felfrissítenek. De bajtársaim, úgy látszik, unják már az egyformaságot. Tizenegy napja már, hogy útrakeltünk és behajóztunk „valahol egy kikötőben”. Egyikünk sem tudná elmondani, mit érzett a búcsúzáskor, de mindnyájan igyekeztünk érzéseinket leplezni és keményen lépkedtünk végig a hosszú hajóhídon.
Most is látom az arcokat és érzem a dobogó szíveket a parton lobogó zászlók között. De a látomás egyre jobban elhalványul, agyam kifárad.
A kék ég és a kék tenger között, alacsony hegyek barna gerinceivel szegélyezett szigetet látok, fenyőerdőket és egy partot, amely hosszú fehér selyemkendőhöz hasonlít. A hullámok megtörnek a parton és szívünk feszült várakozással telik meg.
De ez még nem az ellenség földje.
Amikor befutottunk Kammon-, Strait- és Mutsure-sziget közé, valami olyasfélét éreztem, amit az ember rendkívül érzelmes regény olvasása közben érez.
Mind összegyűltünk a felső fedélzeten. Egyetlen szót sem váltottunk egymással, amíg a part teljesen el nem homályosult ködfátyolos szemünk előtt…