A Minőség forradalma és a Készülődés után kiadjuk hát tanulmányaim utolsó nyalábját is. Erre érvényes még csak (amit az egész gyűjteményem elé írtam), hogy múzsája nem annyira a hajlandóság volt, mint a kötelesség. A Tanu két éve megszűnt már, amikor a Kisebbségben a tollamból kiszaladt. A közbeeső két évet egy nagy regény állványai közt töltöttem s drámákban égettem ki önérzetem sok sebét. Betegség és elhagyottság is azzal bíztatta a kortársaitól elmaradtat, hogy egy író is csak a házában észlelheti ki, amit pollent ifjúsága a szelekből kifogott. A történelem az oka, ha műhelyemből kiráncigáltattam. Nem mondom, hogy barátok és ellenségek nem segítettek neki. „Most hallgat el s dől jókor odakészített családi boldogságára” írta egyikük 1939 telén. S nemcsak ő írt így, magam is így éreztem. Néhány hét mulva egy tanulmány írására szólítottak föl a legváratlanabb helyről. Asszimilációról és disszimilációról, azoknak a napokban veszélyéről és bomlásáról. Én vállalkoztam rá s évekre való munkát és szenvedést vettem magamnak: – a Kissebbségben-t.